ROTTWEILER

Társ, akit komolyan kell venni

Testalkata, csodálatos képességei, magabiztos tekintete, tekintélyt parancsoló megjelenése egyre több kutyabarátot varázsol el. Az utóbbi 10 esztendõben a rottweiler tört elõre a legnagyobb mértékben valamennyi kontinensen. Amerikában több mint 1 millió, Brazíliában 150000 példány szaladgál. Európában Spanyolország vezeti a népszerûségi listát, 1997-ben például 13000 egyedet regisztráltak!

Aki úgy határoz, hogy rottweilert vesz maga mellé társul, az legyen tudatában, hogy ez a fajta nem mindenki, nem akárki kutyája. „Foglalkozására” nézve munkakutya, s újabban családi kedvenc (ámbátor egyeseknél csak státuszszimbólum, divathóbort). Pedig a rottweiler nem ezt érdemli, nem ólba, kennelbe való. Robusztus, kitartó és – vezérségre törõ típus.

Ha az újsütetû kutyatartó a divathullámnak engedve avagy a „roti” hírnevétõl elbûvölve, emellett a fajta mellett határoz, rossz úton jár. Könnyen kiderül, hogy rossz lóra tett. Elvégre a kutya elérheti a 60 kilót s született domináns jellegébõl fakadó „érvelni tudása” ennek még nagyobb nyomatékot ad. Így aztán a tapasztalatlan újonc hamarosan ugyancsak leforrázva érezheti magát mellette, vagy legalábbis olyan benyomása támadhat, hogy „törököt fogtam, nem ereszt!” A roti nyugodt, olykor hanyag, lezser megjelenése megtévesztõ, vele született õrzõ-védõ ösztön lappang mögötte, mely testességéhez képest meglepõ gyorsasággal párosul. Eme tulajdonságok birtokában pedig bármikor és bárkivel szemben képes akaratát érvényesíteni, lett légyen az fajtárs vagy kétlábú betolakodó.

Mindeme fent említett sajátosságok megkövetelik a leendõ gazdától, hogy mindenkor a helyzet magaslatán álljon, legyen magabiztos, ám tele felelõsségtudattal, sohase keverje össze a jó értelemben vett keménységet, szilárdságot, következetességet a nyerseséggel, ne adj’ isten, brutalitással. Egy rottweiler tulajdonos olyan ember kell legyen, aki inkább hanggal, mintsem heves, durva, könnyen félreérthetõ gesztusokkal kommunikál állatával, s minden körülmények között legyen képes ellenõrzése alatt tartani robusztus cimboráját.

A múlt

A fajta õsei valamikor a hódító római légiók harci kutyáiként érkeztek germánföldre. A késõbbi Rottweil akkor még Area Flava, azaz „aranyos síkság” egyesek szerint „vörös város” volt. Az újonnan érkezett kutyák az idõk folyamán keveredtek a helybeli pásztor ebekkel.
A végeredmény késõbb egy hatvan centis marmagasságú, rövid szõrû, általában fekete-cser színû állat lett. A tenyésztõk mindig arra törekedtek, hogy kizárják, megszüntessék a fehér foltokat vagy a hosszú szõrzetet. Ezt a kutyát annak idején Metzgerhundnak, tehát szelindeknek, mészároskutyának nevezték. Feladata a lábasjószág, elsõsorban a marhák hajtás, terelése, csordák, gulyák õrzése volt. Mindezt a legszélsõségesebb idõjárási viszonyok mellett, szélben, hóban, fagyban, s nagy távolságokra. Ez a kutya tartotta kordában a vágóhídra terelt és vesztüket érzõ barmokat is, innen a mészároskutya elnevezés.
A középkorban Rottweil immár neves vásárváros, ahol gabona- és marhakereskedõk adtak egymásnak találkozót. Svájcból, Franciaországból sõt magyarhonból is érkeztek ide a lókupecek, marhahajcsárok. Visszafelé vezetõ útjukban aztán hatalmas és elrettentõ külsejû kutyáik nyakára erõsítették degeszre tömött erszényeiket, s aligha akadt olyan nekikeseredett útonálló, aki megkockáztatta volna a biztos és szörnyû következményekkel járó kudarcot.
Ilyen volt hát a rottweiler élete egészen a 19. század derekáig, amikor is hatályba léptek azok a törvények, melyek megtiltották a jószág terelését országutakon...

A másik bölcsõ

... és a fajtát jószerével elfelejtették! Ahogy annak idején a múlt ködébõl nõtt ki, most szinte – közhellyel szólva – a feledés homályába merült. A 19. század          fordulója felé már alig néhány példányt tartottak számon belõlük. Ezeket ingatlanok, gyártelepek és személyek õrzésére alkalmazták, a rottweiler tehát képes volt a „profilváltásra”.

Öt évvel késõbb, 1905-ben egy bizonyos Karl Knauf, a heidelbergi kutyabemutatók szervezõje olyan ritka fajtát keresett, mely megállja a helyét a bírák árgus szemei elõtt. Választása egy rottweilerre, Albert Graf heidelbergi tacskótenyésztõ (!) Stumper nevû kanjára esett. Ez a kutya a nemzõje Russ vom Brückenbuckelnak, akit elsõként jegyeztek be az 1907-ben megalakított Német Rottweiler Klub törzskönyvébe. A rottweiler tehát megint nyeregbe került. Méltánytalanság lenne, ha az újra felfedezett fajta bölcsõje körül bábáskodók között nem említenénk meg Albert Kull festõmûvészt, aki rengeteg vázlatot készített ezekrõl a kutyákról, s aki már 1893-ban megfogalmazta az elsõ fajtastandardot. Igaz, ezt csak 1901-ben adták ki. Kull emellett már 1899-ben klubot alapított a rottweiler számára, jóllehet még a leonbergivel közösen.

Az események eztán felgyorsultak, a rottweiler 1910-ben már a rendõrkutyák sorába léphetett, 1912-ben pedig a hadsereg is fölfedezte magának. A sikerek ellenére a fajta csak a harmincas években került túl szülõföldje határain. Átjutott az Atlanti-óceán túlsó partjára is, ám az Amerikai Kennel Klub csak öt évvel késõbb adta rá hivatalosan az áldását, azaz ismerte el a rottweilert.

Félelmet nem ismerõ lovag

A roti természeténél fogva uralkodásra termett, domináns lény, így nem nagyon ajánlatos, hogy több, azonos nemû példányt tartsunk együtt, vagy ráerõltessük más fajú négylábú jelenlétét. És ne feledjük el: harci kutyák leszármazottja, a vérében van a küzdeni akarás és küzdeni tudás.

A domináns állat egyúttal független természetû is, a meghunyászkodás nem erõssége. Hajlamos a maga feje után menni, egyedül határozni, önállóan dönteni, épp ezért tanácsos nevelését már igen fiatal korban elkezdeni. Ilyenkor gyengéd keménységre van szükség. Játsszunk vele sokat, s ne terheljük unalmas feladatok ismételt gyakoroltatásával. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy csak 3. életéve folyamán éri el a pszichikai érettséget.

Jegyezzük meg azt is, hogy mennél közelebb érzi magát gazdájához, annál kiegyensúlyozottabb állat lesz belõle.
Rusztikus, erõs, zömök eb, egyáltalán nem beteges. Várható élettartama tizenvalahány esztendõ. Szereti a havat, fiatal korában úsztassuk, az elõsegíti izomzata fejlõdését.

A gyerekekkel szemben jóindulatú, de azért nem szabad játszani a tûzzel. Tanítsuk meg a kicsiket az állat tiszteletére, s magyarázzuk el nekik, hogy a kutya jelenlétében ne üvöltözzenek, ne zajongjanak túlságosan.

Küllemi jegyek

A rottweiler közepes termetû eb, se nem súlyos, se nem könnyû, harmonikus, arányos, jó felépítésû.

A koponya a fülek között széles, hossza meghaladja az arcorri részét. A stop markáns, az orr fekete, az állkapcsok erõteljesek, szélesek. A magasan tûzött fülek kicsinyek, háromszög alakúak, lecsüngõek.

A törzs valamivel hosszabb a marmagasságánál. A váll hosszú, a hát egyenes, a bordázat jól ívelt. A szügy széles, erõteljes, jól fejlett. A farkat rendszerint kurtítjuk.

A végtagok erõteljesek, a comb izmos, a csánkok jól szögeltek.
A lábfejek gömbölyûek, az ujjak zártak, a karmok feketék.
A szõrzet közepes hosszúságú, sima, kemény tapintású, testhez simuló. Színe fekete-cser. Rõtes jegyeket találunk az állkapcsokon, a szemek fölött, az arcorri részen és a faroktõ alatt.
A kanok átlagos marmagassága 61–68 cm, súlyuk 50 kg körüli, a szukák 56–63 cm magasak és körülbelül 42 kg-ot nyomnak.